Elmúlás

Sokszor eszembe jut......mèg èlt apám. Nemsokkal azután, hogy megtudtuk, hogy beteg, èjjeleket imádkoztam èrte, hogy legyen elég lelki ereje átvèszelni a szenvedést a halálig vezető úton. Nem, nem azèrt imádkoztam, hogy gyógyuljon meg, hanem, hogy legyen erős....Hogy mièrt? Mert tudtam, hogy ez már az elmúlás......éreztem. Èvekig, - amíg nem lett annyira beteg, hogy már elfogadtuk a halál gondolatát - minden èjszaka imádkoztam ès közben sírtam. Ma már tudom, hogy a sírás a sok feldolgozatlan konfliktus és tüske miatt volt, amit nem tudtunk megbeszèlni, ezért a feldolgozása sem ment. A lelkem tele volt azokkal a sebekkel, amiket ő ejtett rajta.... Különleges ember volt, nehezen nyílt meg mèg a szeretteinek is, ès telis tele volt règi-règi sebekkel, amiket nem tudott feloldani.....ezèrt sokszor bántott....szóval és némasággal..... Hányszor szerettem volna gyerekkènt, hogy átöleljen, ahogy a lányos apák teszik a kis hercegnőjükkel. Én akartam lenni a "szerelme". Vágytam a figyelmére, az elismerésére. De ő nehezen mondta ès mutatta ki, hogy szeret.....A csontig hatoló fájdalommal járó, hónapokig tartó, hosszú haláltusája a helytelenül megélt èlete következmènye volt. Ö tudta ezt, èrezte. Szenvedèsèt nèmán tűrte, mintegy vezekelve az èletèben elkövetettekért. Ez volt a tisztítótűz. 

A halàl órája már könnyű volt, szinte megkönnyebbülve lèpett át a lelke, megfáradt, beteg testèt hátrahagyva, hiszen hónapok óta már mindkèt dimenzióban lètezett, ismerős volt számára a terep.......

....én meg csak álltam ott, nèztem èlettelen testèt, tettem a dolgom. Addigra már a könnyeim elapadtak, nem èreztem semmit, csak üressèget. Amire elment, feldolgoztam az összes vele kapcsolatos fájó érzést. Most már máshogy látom.....szeretem őt, szívem megtelt szeretettel. Szeretem azzal együtt, hogy esendő volt, gyenge, hogy nem tudta kimutatni amit érzett.....az apám volt, az egyik legnagyobb tanítóm. Az összes seb, amit ejtett rajtam, mindegyik megtanított valamire. Ma már csak a szèp dolgok jutnak eszembe......