Nézőpont

A minap a pszichiátrián jártam. Nem úgy vittek, önszántamból mentem. Munkából adódóan látogattam meg egy beteget. Miután végeztem és eljöttem, sokféle gondolat kavargott a fejemben. Szociálisan, mentálisan és lélekben érzékeny vagyok, amiből egyenesen következik, hogy a szokásostól merőben eltérő helyzetek megérintenek és gondolkodóba ejtenek. Így volt ez most is. 

Számtalan kérdés vetődött fel bennem. Egyik pillanatban még "normálisan" működünk, aztán jön egy helyzet, amit nem tudunk megfelelően kezelni. Másképp reagálunk, mint ami elvárható lenne, és máris korlátoznak a szabadságunkban. Mi az, hogy normális? Ki dönti el, hogy egy helyzetben a viselkedésem, a reakcióm normális? Duális világban élünk, de ez a világ kezdi elveszíteni a határvonalait. Egyre inkább kitolódnak ezek a vonalak. Attól függően, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, elfogadóak, úgy bélyegzünk meg embereket, helyzeteket, viselkedéseket. Számomra a jó és a rossz, a normális és nem normális közötti kontraszt egyre inkább elmosódik. Azt vettem észre, hogy a feketét vagy fehéret is most már sokszor szürkének látom. Hogy miért? Egy ideje nem ítélkezem. Úgy érzem, nincs hozzá jogom. 

Mindenki a saját szemüvegén keresztül lát, az idáig megtett út, a tapasztalatok függvényében. Arra a szemüvegre a fogantatásunktól - a hosszú út során - sok kis piszok, por, karcolás került. Már az anyaméhben magunkba szívtuk anyánk összes félelmét, szorongását, örömét, bánatát és azt, ahogy apánkkal élték a mindennapokat. Apánkkal, aki szintén a saját szemüvegén keresztül látta a világot és nem mindenben értettek egyet anyánkkal, mert más-más családból jöttek. A családban pedig új normák születtek. Innen is és onnan is merítettek, ami lett számunkra a "normális". Ami a szomszédnak már nem biztos, hogy normális. Régebben nehezebben tudtam elfogadni, ha valaki másképp gondolkodott egy dologról. Ma már megengedőbb vagyok. Sőt felvillanyoz, ha más máshogyan lát, mint én, és kíváncsivá tesz. Miért? Mert érdekel az ő nézőpontja, hogy miért úgy látja, és hogy miért gondolkodik ugyanarról a dologról teljesen másképp. Elfogadom és megengedem, hogy másképp gondolkodjon.

Ha egy számunkra negatív élményt nem tudunk feldolgozni, beépül a tudatunkba és formálja azt. Legközelebb már azzal a rossz tapasztalattal fogunk ítélkezni és a gyerekeinknek is negatívumként átadni. Mindaddig ösztönösen gondolkodunk és cselekszünk, amíg cipeljük a szüleinktől, a családból, az óvodából, az iskolából ránk ragadt normákat, a hosszú évek alatt belénk ivódott mintákat. Ha ezeket felülvizsgáljuk és más nézőpontokat is megismerünk, elfogadunk, rálépünk a tudatosság útjára. Azt gondolom, hogy innentől fogva rajtunk áll, hogy egy helyzetet hogy látunk, illetve eldönthetjük, hogy azt a helyzetet hogyan éljük meg. Rossznak vagy jónak.....vagy éppen szürkének.